Részletek
Letöltés Docx
Tovább olvasom
Buddha Földje csak a belső tudatosság egyik szintje, és a Mennyek csak egy kis része az Univerzumnak. És ha nem a helyes módon gyakorlunk, ha nem tudjuk, hogyan, akkor soha nem fogjuk megismerni, vagy legalábbis nem ismerhetjük meg azokat, amíg meg nem halunk. És akkor miután meghalunk, nem feltétlenül az van, hogy a kellemes fajtákat ismerjük meg. Lehet, hogy a létezés egy alacsonyabb szintjére esünk, és az még több szenvedést okoz nekünk, mint amíg ebben a világban élünk. Tehát jobb, ha amíg még van fizikai életünk, és van választásunk, addig először különböző bolygókra, különböző létezési szintekre mehetünk, és kiválaszthatjuk az otthonunkat a következő életre, amikor elhagyjuk ezt a világot. Akkor tudjuk, hogy hová megyünk. Mert mi Isten fiai és lányai vagyunk; a Buddhák tanítványai vagyunk; nagyszerű lények vagyunk. Nem szabad, hogy elhurcoljanak és magukkal rángassanak minket, mint egy állatot, anélkül, hogy bármilyen uralmunk lenne a sorsunk felett, anélkül, hogy bármi beleszólásunk lenne, hogy hová megyünk és mit teszünk, miután elhagyjuk ezt a világot. Elég rossz, hogy úgy születünk ebbe a világba, hogy nincs tudomásunk származásunkról és jövőnkről. De amíg itt vagyunk, addig van választásunk, van esélyünk arra, hogy alakítsuk a jövőnket. Mert ha nem törjük át az élet és halál határát, még ha erényesek vagyunk is, és felajánlásokat teszünk a Három Kincsnek, elzarándokolunk szent helyekre, vagy ismételgetjük a múlt Szent Mestereinek írásait, akkor sem érhetjük el a Buddhák, a Szentek örök életét. A buddhista szútrákban sok történet van olyan emberekről, akik még az élő Buddháknak is felajánlásokat tettek, de nem akarták a megszabadulást. Ezért az ilyen felajánlásoknak csak az anyagi hasznát fogják élvezni sok, sok, sok életen át. Ez sok ezer évet jelent, amíg valóban egy megszabadító módszert kapnak. Mert bármit teszünk, annak meglesz a jutalma. Ha anyagi felajánlásokat teszünk, anyagi jutalmat fogunk kapni. Ezért, ha spirituális jutalmat akarunk, akkor spirituális utat kell gyakorolnunk, ami nem-fizikai, nem-anyagi. Tehát még a varázserő is csak egy mágikus földre tud minket eljuttatni, és nem Buddha földjére, ha egyáltalán eljutunk oda. És az Univerzumban, hogy elérjük a létezés Első Szintjét, már nagyon keményen meg kell dolgoznunk érte, ha nem ismerjük a gyors utat. Például, ha van valamilyen varázserőnk ebben a világban, amíg élünk, amikor meghalunk, akkor az eltűnik. És a magas szintű gyakorlók szerint, a varázserők és más látnoki képességek a tudatosság Első Szintjéhez – vagyis az Asztrális Világhoz tartoznak. És még az Asztrális Világokban is sok, sok különböző szintünk van, több száz. Van Mennyország; van pokol; van szenvedés; van öröm az asztrális lét különböző szintjein. Minden ember, miután meghal a megszabadulás módszerének gyakorlása nélkül, ennek megfelelően kerül az Asztrális Világba, de különböző szintekre. Ez a varázslat világa. Amikor odaérünk, minden varázslattal történik. Amikor Shakyamuni Buddha élt, az Ő tanítványa varázserők használatával körbefutotta az Univerzumot, hogy körülnézzen. De csak az Asztrális Világ egy nem túl magas szintjét tudta (megnézni) elérni. Mert ez is a mágikus birodalomhoz tartozik, amit egyfajta asztrál kivetítésnek neveznek, amivel magunk mögött hagyhatjuk ezt a fizikai testet, és minden más testet magunkkal vihetünk, és az Asztrális Világba mehetünk. Különböző testeink vannak. Ezért azok, akik meghalnak, még ha el is jutnak valamilyen Mennyországba, nem szabadulnak meg, és aztán előbb vagy utóbb a karmájuk szerint, vagy a Mennyország ítélete szerint, más formában vissza kell térniük a fizikai világba. Az asztrál kivetítés hasonló azokhoz az emberekhez, akik ideiglenesen meghalnak és a Mennybe jutnak, vagy akik véglegesen meghalnak és az Asztrál Mennybe mennek. De még akkor is, ha az csak az Asztrális Világ, az olyan gyönyörű, hogy aki oda eljutott, soha nem akart visszatérni ebbe a világba. Talán sok történetet olvastatok az amerikai orvosok klinikai kutatásaiból, és azokról az emberekről mesélnek, akik ideiglenesen meghalnak és visszatérnek ebbe a világba. És hetekig, hónapokig sírnak, mert nem akarnak ebben a világban maradni, miután láttak egy ilyen gyönyörű világot. Mert a belső világ, a spirituális szint annyira áldott, hogy még egy oly alacsony szint is, mint az Asztrális, olyan rendkívüli boldogságot és szabadságérzetet nyújt, amit ebben a világban soha nem kóstolhatunk meg – nem számít, mennyi pénzt akarunk fizetni érte, vagy milyen keményen dolgozunk vezeklésben, vagy hány százszor hajolunk meg a Buddha előtt. Ezért ősidők óta sokan lemondanak mindenről, beleértve a kényelmet, a pozíciót, a vagyont, hogy az erdőben vagy a Himalájában, stb., gyakoroljanak, hogy továbbra is élvezhessék ezt a fajta boldog érzést, amit a spirituális meditáció nyújt számukra. Amint megismerjük a (belső Mennyei) Fényt és Isten vagy Buddha tanítását, többé nem akarunk semmi evilágit ebben a világban, habár még tovább dolgozunk és segítünk magunkon és családunkon, nemzetünkön. De semmi sincs ebben a világban, ami összehasonlítható lenne azzal a boldogsággal, amit a Mennyországban való ideiglenes tartózkodásunk alatt találunk, miközben meditálunk, vagy esetleg alvás közben. Néha az emberek maguk is átélhetik ezt a boldogságot nagyon, nagyon őszinte és mély imák során, vagy a válság idején, amikor nincs hová fordulniuk, nincs kiben megbízniuk; ilyenkor teljesen elfeledkeznek önmagukról és Isten vagy Buddha kezeibe helyezik magukat, és ez az az időszak, amikor élvezik ezt a fajta rövid ideig tartó boldogságot. De ha gyakran vagy tartósan akarjuk ezt élvezni, tudnunk kell, hogyan emelkedjünk fel a tudatosságnak erre a magasabb szintjére, és akkor minden nap Nirvána és Mennyország lehet számunkra. És akkor e világ szenvedése már nem tud megérinteni minket. Persze érezni fogjuk az emberek fájdalmát és szenvedését ebben a világban, és akkor mindent megteszünk, hogy segítsünk. De ez nem jelenti azt, hogy mi magunk szenvedünk. Ezért a Buddha, bár egy herceg volt, és annyi kényelemmel és luxussal rendelke- zett, a megvilágosodás után egy kolduló szerzetes életét élte anélkül, hogy a legkisebb kényelmetlenséget és megbánást érzett volna. Photo Caption: Mindig vigyáznak ránk és szeretnek minket.
